határfeszegetés négy keréken

Amint sejthetitek, most az autóvezetésről lesz szó :) Amúgy is el akartam már mesélni a vezetésem történetét annak, aki nem hallotta, de persze van apropója is, hogy miért épp most (szerintem van, aki ezt is sejti).

A jogosítványom megszerzéséhez mondjuk úgy, hogy rögös út vezetett. Kezdve azzal, hogy amikor a megfelelő korban voltam hozzá, azaz úgy tizennyolc évesen, ez valahogy fel sem merült. Én mindig úgy gondolkoztam magamról, hogy amilyen félénk és szorongó vagyok, lassú a reakcióidőm, nem tudok hirtelen jó döntéseket hozni stb., stb., nekem ez biztos nem menne, én erre alapból alkalmatlan vagyok. És akkoriban valahogy a családomban és a tágabb környezetemben senki nem volt, aki erre azt mondta volna, hogy "te hülye, vezetni bárki meg tud tanulni". Egyszerűen elfogadták a döntésemet (sőt volt, aki még meg is erősített benne). Úgyhogy így maradtam. Így éltem le a húszas, harmincas éveimet, tényként kezelve, hogy én nem vezetésre születtem. Hogy vannak a szerencsés mások, akik rendelkeznek ezzel a szuperképességgel, és vagyok én, aki nem tartozom ehhez a körhöz. Már jóval később, itt Luxemburgban volt, hogy barátaimtól megkaptam ezt a bizonyos fenti mondatot. És ha őszinte akarok lenni, legbelül magam is úgy éreztem, hogy enélkül valahogy nem vagyok "teljes". És hogy mi van, ha mégsem vagyok retardált és nekem is menne? :) Így egy szép napon eldöntöttem, hogy mégiscsak megpróbálom.

Ahogy vártam, tényleg nem volt könnyű. Azért legyünk őszinték, negyvenpluszosan már nem ugyanaz vezetni tanulni, mint fiatalon (ez persze más dolgokra is igaz). Egyrészt nem ugyanolyan a tanulási és reagálási képesség, cserébe viszont szert tettél már némi élettapasztalatra, kialakult felelősségérzetre, jobban megkérdőjelezed önmagad. Ráadásul engem soha nem tanítgattak vezetni még illegálisan sem, szóval amikor beültem az autóba, nekem az tényleg a legeslegelső alkalom volt. És itt Luxemburgban eléggé bedobják az embert a mélyvízbe (nyilván elsősorban a fiatalokra van optimalizálva a rendszer). Az egy dolog, hogy nincs rutin (ahogy már otthon sem), de - nálam legalábbis - nem volt semmiféle olyan fázis, hogy akkor először tanuljuk meg kezelni az autót, hanem "üljél be, oszt' vezessél". Aztán amikor hetvennel "repesztettünk" valami erdei úton, végképp kiborultam és sírva fakadtam. Már nem tudom pontosan, mi történt, de az oktatóm nem sokat aludt aznap éjszaka :) Utána folytattuk kicsit máshogyan, és ment is egész jól, csak aztán valahogy mégis zsákutcába kerültem. Szerintem csak nem vezettem eleget (itt van lehetőség "kísérős vezetésre", azaz egy idő után eljárhatsz egy családtagoddal gyakorolni), és így nyilván a semmiből csak úgy nem jön meg a kellő magabiztosság. Aztán történt a családban egy haláleset, és elegem lett úgy mindenből, a mindenféle "muszáj"-ból meg elvárásból, és ennek a vezetés is áldozatul esett. Egyszerűen fogtam magam és nem kértem új időpontot. Csak éltem tovább az életem, míg az oktatóm egy szép napon felhívott, hogy mik a terveim, mert az elméleti vizsgám érvényessége pár hónap múlva lejár, és ha addig nem szerzem meg a jogsit, csinálhatom újra az egészet. Addigra valamelyest lenyugodtam és átértékeltem a dolgaimat, szóval mondtam, miért ne. Írtam egy szánombánom levelet a minisztériumnak, kaptam egy év hosszabbítást, és pár hónapon belül csont nélkül, elsőre levizsgáztam :)

És hogy azóta mi történt? Hát vezetgetek, mondjuk nem lettem az országutak ördöge, de azért nem is olyan rossz a helyzet. Lehetne persze sokkal jobb, mert önállóan még mindig nagyon ritkán járok el. Az utóbbi hónapokban kicsit összekaptam magam, mert (és ez a mostani posztom apropója) a héten volt a kötelező vezetéstechnikai tréningem. Itt ugyanis először csak próbaidős jogosítványt kap az ember két évre. Ezen a határidőn belül részt kell venni egy "trükkös" tréningen, ahol mindenféle csúszós felületen, vízsugarak bevetésével és egyéb módokon gyakoroltatják az autó kezelését. Mondtátok páran, hogy ne parázzak, mert jó lesz, és persze paráztam, és persze jó volt :D Nem tudtam, milyen nyomokat fog majd hagyni bennem: felbátorodom-e, vagy épp ellenkezőleg, feldolgozni való traumákkal térek haza. És az a helyzet, hogy mindkettő :) Jólesett szinte egész nap vezetni, és meg is jött a kedvem, hogy még többet menjek, akár egyedül is. Viszont! Amire nem számítottam, az az, hogy ez a nap nem a készségfejlesztésről szólt elsősorban. Én alapból egy technikai továbbképzésre számítottam, de nem, szinte 100%-ban a vezetők érzékenyítéséről, a defenzív vezetésről, a veszélyek tudatosításáról szólt a dolog. Azt mondták, 1-50 km/h között bármilyen sebességgel belehajthatunk egy adott feladatba, csak tudnunk kell kezelni, és tényleg nem szóltak be, hogy túl lassan mész (persze több kör volt, ahol ezt lehetett próbálgatni, az oktató walkie-talkie-n kommunikált mindenkivel). Vicces módon még a "versenyzős" feladat is a tudatosításra ment ki. Azaz arra, hogy bármilyen "nyomás" alatt belemehetünk olyan helyzetekbe, amiket aztán nem tudunk uralni. Szóval nagyon-nagyon hasznos volt. Szemléltetnek pár dolgot, számokban és a gyakorlatban is, például hogy hogyan változik a fékút bizonyos sebességeknél, és ennek milyen vonzatai lehetnek. Hát erősen kijózanító élmény volt. A végén a balesetet szimuláló rókáztatós pörgő autóba azért inkább nem ültem be, mert féltem, hogy azzal végképp csúcsra járatom a félelmeimet és többé nem fogok merni autóba ülni (érdekes módon ez még a fiatalokat sem nagyon vonzotta, pedig a vásárokban mindenféle vad dolgokra fel szoktak ülni :)). Összességében nagyon jól éreztem magam, minden feladatot tudtam követni és hihetetlen módon semmi idiótaságot nem csináltam. Az oktatónk, egy vicces és laza portugál nő, nagyon jó hangulatot csinált, csomót viccelődött, ugyanakkor megtalálta a módját, hogy alaposan a résztvevők fejébe sulykolja, mennyire fontos a körültekintő vezetés (amúgy a tűzoltóságnál is dolgozik önkéntesként, kint szokott lenni baleseteknél, szóval látott már kábé mindent). Egyszóval nagyon jó érzésekkel távoztam erről a napról: azt hiszem, megkaptam minden szükséges motivációt és figyelmeztetést egy csomagban, így nem maradt más hátra, mint hogy (Wizzair után szabadon) hátradőljek és élvezzem a vezetést :)

 

Csak hogy kép is legyen: vicces illusztráció a tréningközpont falán