Luxemburgon innen és túl: na, milyen volt Anglia? - 3. rész: Stonehenge, Knepp-farm és a déli partvidék

Na, itt vagyok végre az angliai beszámoló utolsó részével. Hát, ez sem volt kevésbé élménygazdag, mint az első kettő :) Alapvetően ez az egész Anglia úgy indult, hogy Zsuzsi sokat mesélt egy bizonyos Knepp-farmról (nemsokára én is kifejtem bővebben), aztán amikor az idei utazásunk célpontját tervezgettük és kezdtünk elveszni a sok opció között, végül úgy döntöttünk, hogy megnézzük ezt a farmot, és akkor már kikerekítjük egy nagyobb utazássá. Aztán én ebből Cornwallal csináltam egy még nagyobbat :)

Szóval ott tartottam, hogy Salisbury-ből szépen megérkeztem busszal a szállásunkra. Minden szállásfoglalást Zsuzsi intézett (ezért örök hálám neki), és ez az első hely rögtön egy igazi különlegesség volt, egy pici faluban egy 900(!) éves, gyönyörűszép, műemlék-besorolású farmház, családi üzemeltetésben, két szuperkedves középkorú nénivel. Ráadásul átmenetileg ingyen, mert utóbb kiderült, hogy nem ment át a bankon a fizetés :)), de aztán ezt sikerült gyorsan rendeznünk. Ezt a szállást Stonehenge-től pár kilométerre foglaltuk, hogy másnap nyitásra oda tudjunk menni és megússzuk a tömeget, már amennyire lehet. Így is jó sokan voltak (évente egymillió látogatója van, ami nyilván nem egyenletesen oszlik el az évben, szóval képzelhetitek a nyári szezont), de így azért egészen elviselhető volt. Maga a helyszín a fogadóközponttól olyan két kilométerre van, és biztosítanak transzferjáratot is, de a buszra várók sorát látva (meg hát mivel sportosak vagyunk, vagy mi) inkább a gyalogos utat választottuk, amire szintén van lehetőség. A kőtömbökhöz most már nem lehet odamenni, mert tisztes távolságból körbekerítették őket (nyilván műemlékvédelmi okokból), és én ennek borzasztóan örültem, mert így lehetett normális fotókat csinálni :)

Miután Stonehenge-t alaposan kimaxoltuk, kelet felé vettük az irányt, és a szállásunk elfoglalása után máris becéloztuk a Knepp-farmot, ahol egy háromórás esti "szafarin" vettünk részt. Ez nem is igazán farm, csak nem találok rá jobb szót (a hivatalos neve Knepp Wildland), tulajdonképpen egy óriási projekt, amelynek keretében egy 1400 hektáros, korábban intenzív mezőgazdasággal művelt (és abban kimerült) területet igyekeznek helyreállítani a korábbi természetes állapotába, és újra meghonosítani az élővilágot (a koncepció neve "rewilding"). Ez egy csoportos látogatás volt, az elején mindenki kapott egy távcsövet, aztán egy biológus bácsi vezetésével (természetesen gyalogosan) fedeztük fel a "vadont", közben pedig a bácsi rengeteget mesélt magáról a projektről, a természet működésének elveiről, meg tágabb ökológiai összefüggésekről is, hihetetlenül érdekes volt. Láttunk egy csomó gólyát is, és én most döbbentem rá, hogy eddig még a természetben soha nem is láttam gólyafészket :)

Reggel még visszatértünk, hogy a farm shopjából beszerezzünk néhány kedves emléktárgyat és ajándékot, majd továbbindultunk Eastbourne felé, ahol két éjszakára foglaltunk szállást. Innentől az utazásunk további részét már spontán terveztük alakítani :) Az egyetlen biztos pont az volt, hogy teszünk egy túrát a Seven Sisters óriási fehér sziklafalaihoz, amit rögtön az első napon meg is valósítottunk. Már képeken is nagyon látványos volt, élőben pedig még inkább. A túra a mészkőfal tetején vezetett, ezért előtte aggódtunk, hogy így majd pont nem fogjuk látni alattunk magukat a sziklákat, de felesleges volt, mert tökéletes kilátásunk nyílt mindenre :) Ami itt ma látható, az egy hosszú, folyamatos erózió eredménye, és ez a folyamat nem is olyan lassú, mert a kábé félúton lévő információs központban megtudtuk, hogy évente átlagosan 40 centi "fogy" a sziklákból. Konkrétan az infóközpont padlójára rajzolták fel a vonalat, hogy hol lesz a földterület széle 2063-ban. Döbbenetes volt ezzel így szembesülni... A túra egyébként csak feleannyira volt megterhelő, mint vártuk, mert a túratervező oda-vissza számolta a távot :), de azért jól megmozgatott, mert minden különálló szikla tetejére fel kellett gyalogolni és onnan le. Közben a szél is fújt rendesen, szóval valamennyire azért sikerült elfáradnunk :)

Eastbourne, ahol megszálltunk, már nagyon más világ, mint az angol vidék, ahol előtte utazgattam. Patinás tengerparti üdülő- és fürdőváros viktoriánus korabeli épületekkel, parti sétánnyal, szóval azért szép persze, de ha a hangulatot nézzük, azt hiszem, nekem a vidék jobban bejön. Itt hiába is kerestük a hangulatos kis zegzugos, fagerendás, szőnyegpadlós kis angol pubokat :) Voltak viszont különösen agresszív sirályok (állítólag a Covid idején szaporodtak el nagyon), és az egyikkel volt is egy váratlan interakcióm, mert azt hitte, hogy eszem és le akart rabolni. Így viszont csak számomra volt gyümölcsöző a találkozó, mert mi direkt szerettünk volna látni egy sirálytámadást. Mondjuk nem feltétlenül első kézből :) Aztán elmentünk még Brightonba, ami elég meglepő élmény volt mindkettőnknek, mert inkább csak fürdővárosként ismertük, de azt nem tudtuk, hogy a graffiti- és hippikultúra is virágzik, ezen az átlagos keddi hétköznapon is nyüzsgött az élet a belvárosban. Az egyik útleírásos cikk szerint Brighton ideális helyszín a "people watching"-ra (amit szeretünk is űzni), és nem csalódtunk, olyan érdekes fazonok mászkáltak mindenfelé, hogy csak úgy néztünk. Nekünk is sikerült elkapni a hangulatot, csak úgy tobzódtunk a sok graffitis ház, régiségbolt, meg főleg a töméntelen papírbolt között, vettünk is mindenféle haszontalanságot, amiknek azért persze nagyon örültünk :)

Az utolsó napon egy esti járattal jöttünk vissza, így még volt idő útbaejteni a Stansted reptér szomszédságában Mountfitchet várát és a hozzá tartozó, skanzenszerűen kialakított középkori falut. Nagyon szórakoztató volt, mert nem a szokásos "száraz", tényszerű módon mutatták be a dolgokat rengeteg információval és infótáblával, hanem nagyon is életszagúan, animált figurákkal, hangeffektekkel, kipróbálható kínzóeszközökkel :) Az udvarban pedig szabadon kószáltak a háziállatok, akiket a helyben vásárolt csemegével lehetett etetni. És mindennek a tetejébe még kísértetház is volt :) Szóval mondhatnám, hogy ez a hely inkább gyerekekre van optimalizálva, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy engem hidegen hagyott, én még ennyire talán nem élveztem várlátogatást (ami gondolom, rólam is sokat elmond :)))

Zárszóként mi mást is mondhatnék, mint hogy ez az utazás is hihetetlenül jó volt, színes, vicces, változatos és gyönyörű, minden benne volt, amit az ember csak kívánhat. Zsuzsi társaságában pedig az élmények meghatványozódtak, vele amúgy is bármit tök jó csinálni, de mi pluszban még utazni is remekül tudunk együtt. És ezzel most le is zárhatnám ezt a beszámolót, megköszönve mindenkinek a lankadatlan figyelmet, ámde... Megint utolért a végzet. Jöjjön hát egy kis epilógus angliai utazásom utóéletéről "pedig már majdnem megúsztam baj nélkül" jeligével :)

A második eastbourne-i éjszakán iszonyatos viszketésre ébredtem. Akkor félálomban nem is foglalkoztam vele igazán, de másnap reggelinél piros pöttyöket fedeztem fel magamon, és akkor arra jutottunk, hogy biztos összecsípett egy pók vagy szúnyog az éjszaka. Elhagytuk a szállást, és a nap folyamán a pöttyökből méretes égő, viszkető foltok lettek, méghozzá az egész testemen (utólag összeszámolva több mint száz darab). Ez pedig nem jelentett mást, mint hogy ágyipoloska-támadásnak estem áldozatul. Korábban nem néztünk Google-review-kat a szállodáról, pedig ott rögtön az egyik első bejegyzésben panaszkodott valaki ugyanerre, ugyanabban a szobában, és a fotókon ugyanolyan csípések látszottak, mint az enyéim. Tényleg félelmetesen néztem ki amúgy. Később megkerestük a szállodát, először hárítottak, de mivel nem az első panasz volt, azért valószínűleg átgondolták, mert később visszautalták a szállás árát. Viszont ettől még ott maradt a nagyobb probléma, hogy hoztam-e haza is belőlük. (Zsuzsinál semmi nem volt, a jelek szerint csak az én ágyam volt fertőzött.) Hazaérve rögtön rohantam a zuhany alá, minden úticuccomat behánytuk a garázsba, a ruhákat a mosógépbe magas hőfokon, aztán csak figyeltünk és reménykedtünk. Nem tudom, ki mennyire tudja ezt, de ha egyszer az ágyi poloska befészkeli magát az otthonodba, nagyon lassú és bonyolult folyamat megszabadulni tőlük. Még utólag kijött pár csípésem, sőt Andrásnak is lett egypár, úgyhogy pánikba is estünk, vettünk kétféle irtószert, a hálószobát átmenetileg elgázosítottuk, és most már bő egy hete stabilan poloskamentesek vagyunk (ezt gyorsan le is kopogom). Szóval bízom benne, hogy sikerült elhárítanunk a nagyobb bajt. Így végre újból zavartalanul nosztalgiázhatok a szép angliai emlékeken, és ezennel tényleg elköszönök, a kitartó olvasóknak pedig cserébe remek képekkel szolgálhatok :)