Luxemburgon innen és túl: back in the game

Erről a tervemről hónapok óta gondosan hallgattam itt a blogon. Egyrészt annyira abszurdnak tűnt az egész elképzelés (bár nekem hülyeségért sosem kellett a szomszédba mennem, szóval senki nem lepődött volna meg), másrészt szinte biztosra vettem a kudarcot. Ami abból lesz, ha én újból egy ötven kilométeres teljesítménytúrára vállalkozom.

Még valamikor januárban láttuk, hogy idén újból megrendezik a Vianden Mega Hike ötvenest, és bár még korántsem voltak jól az ízületeim, valamiért úgy éreztem, hogy nekem ez kell, mint egy falat kenyér :) Amúgy már huszonéves korom óta rajongok a teljesítménytúrázásért, csak ennek itt nincs akkora kultusza, mint Magyarországon, inkább futóversenyek vannak, úgyhogy ez nagyjából kikopott az életemből. Utoljára két és fél éve voltunk Freiburgban egy ötvenesen, azóta pedig leginkább mindenféle mozgásszervi problémákkal küszködtem. Szóval a világon semmi nem indokolta, hogy én erre most benevezzek, egyértelmű volt hát, hogy azonnal megtettem :D

Miután regisztráltunk, próbáltam többet nem gondolni rá, csak csináltam tovább szorgalmasan az edzéseket, pilatest, nyújtást, masszázst, és az utóbbi időben meglepően jól lettem. Eljött a túra hete, és már azt is láttuk, hogy szép idő lesz, így még az eső sem lehetett mentség, hogy kihátráljunk :) Foglaltunk szállást a hétvégére, és péntek este szépen felautóztunk Viandenbe. Ez egy mesebelien szép középkori falu, nagyon szeretjük (egyszer majd megér egy külön posztot is), a szállásunk pedig a német oldalon volt a rajttól kábé két kilométerre, és valami döbbenetesen jó helyet fogtunk ki. Este pedig még felfedeztük életünk japán éttermét is (luxemburgi barátok figyelmébe, ez a Fuku, tényleg nagyon-nagyon ajánlom!), szóval úgy tűnt, hogy abszolút kedvezően állnak a csillagok a másnapi kihíváshoz.

De a csillagoknak más is volt még a tarsolyában :) Éjjel alig aludtunk valamit, aztán kiderült, hogy András otthon felejtette a dzsekijét, én meg a bakancsomat. Amiről a tartalék futócipőre akartam átváltani, ha úgy alakul. Hát most úgy alakult :D Egy tripla "úristen" után szép lassan lehiggadtam, hogy akkor most ez lesz az új felállás, ebből kell valahogy gazdálkodni. A rajtoltatás a helyi művházban volt, ahonnan egy kávé után, hajnali hatkor, 3 fokban megindultunk a sötétben "bele a szopóba" (by András). Szerencsére olyan félóra után már elkezdett világosodni, de jó ideig még köd volt, így a szép víztározó látványát, ami mellett hosszan haladtunk, nem igazán tudtuk élvezni. Utána felszállt a köd, és vele eltűnt a gyaloglás kezdeti nyomasztó hangulata is. Jöttek a szebbnél szebb, változatos tájak, fogytak a kilométerek, a szintek, mi pedig szépen bemelegedtünk és elkezdtük élvezni az egészet. Csak a 10 km-es pontnál volt egy kis gikszer, ahová már nagyon vágytam eljutni, mert folyó ügyeim támadtak, de a pontőr bácsi a vécét firtató kérdésemre azt válaszolta (idézem), hogy "igen, ígértük, hogy itt lesz vécé, de zárva van és nincs nálunk a kulcsa". :DD Na mindegy, kívülről megcsodáltuk a létesítményt, aztán hasítottunk tovább. Ezt az incidenst leszámítva egyébként profi volt a szervezés, 5-7 kilométerenként jöttek az ellenőrzőpontok, ahol mindenféle enni- és innivalót kínáltak (a felénél a komolyabb etetőponton még vegán hotdogot is adtak!).

A túra útvonalvezetése nagyon szép volt, eszméletlen tájakon át vitt az út. Az egyetlen negatívum a kb. 30 kilométernyi aszfalt volt, és itt térnék vissza a bakancsos malőrre. A sors keze volt, hogy otthon felejtettem. Ennyi aszfalttal valószínűleg szanaszét törte volna a lábamat, meg mindenem fájt volna, a futócipő viszont tök jól elnyelte a behatásokat, és az egész túrát teljesen fájdalommentesen nyomtam végig. Amúgy nagyon kényelmesen mentünk, de így is 11 óra alatt meglett (a szintidő 12 óra volt, amit nem nagyon vettek komolyan, időbélyegzés sem volt). A szép tájak mellett az emelkedők is olyan jól voltak elosztva, hogy az 1500 méter szintemelkedést alig éreztük. Szerintem életem legkönnyebb ötvenese volt. Ami persze nem baj, most ennél durvábbra nem is vágytam volna. A fő dolog számomra, ami hihetetlenül boldoggá tesz, hogy most talán elmondhatom, hogy tényleg visszatértem. A komolyabb sportolásba, a teljesítménytúrázásba. El sem tudom mondani, hogy ezért milyen hálás vagyok. Tegnap (két nap után) persze tetőzött az izomláz, és elég robotszerű volt még a mozgásom, de most már jobban vagyok, és ha a következő napokban sem jön ki valamilyen sérülés, akkor teljesen megnyugszom majd, hogy innentől talán tényleg rendben leszek.

Szóval nálunk most így zajlott a húsvéti hétvége. Vasárnap reggel még kis levezetésként mászkáltunk Viandenben a domboldalban egy túraösvényen, ahová kereplő és ordítozás hangja szállt fel a faluból. Kisvártatva eljutottunk a hangok forrásához is, amikor beültünk kávézni egy szálloda éttermébe. Velünk egyidőben érkezett egy vidám férfitársaság, akik rögtön nekiálltak sörözni meg főtt tojást kajálni, egy asztalon pedig ott sorakozott mellettük egy csomó kereplő. A kérdésemre elmondták, hogy már hajnali 4 óta úton voltak, zajkeltettek, mindenkihez bementek inni egyet (remélhetőleg csak ismerősökhöz :)), és ez itt most már a végállomás. Azt azért pontosították, hogy nem luxemburgi hagyományról van szó, ezt csak ők csinálják :) (Amúgy úgy tudom, a helyi hagyomány szerint a gyerekek járnak kereplőzni, de azokat nem láttunk.)

Nálunk idén most kivételesen nem készült színes húsvéti asztal, mert mozogni is alig tudtunk, de a csokitojás és -nyuszi fogyasztásának nem volt semmilyen akadálya. Most pedig fogadjátok szeretettel az indokolatlan mennyiségű fotót a hétvégéről :D