megérkezés

Tegnap elérkezett a nap, amelynek eljövetele az egész út során inkább csak valamiféle álomképként élt bennem. Este hat körül besétáltam Banyuls-sur-Merbe. Ennek a ténynek - és az egész útnak - a feldolgozása persze még tart (és még fog is egy jó darabig), de addig is jöjjön az elmúlt néhány nap krónikája!

Nem meglepő módon a túrám vége sem egészen úgy alakult, ahogy elképzeltem. Amiről azt gondoltam, hogy majd csak úgy (amolyan örömtúra-jelleggel) szépen lecsorgok a hegyről, az három kőkemény túranap volt. Az utolsó éjszakára még egy szélvihar is jutott, de most előre ki tudtam figyelni a szélirányt és aszerint állítottam be a sátrat, meg szerencsére a talaj is jó volt a cövekek leszúrásához, így a sátor ezúttal a helyén maradt, csak aludni alig tudtam. Az utolsó napi gyaloglást pedig kifejezetten megszenvedtem. Úgy tűnik, a sors úgy akarta, hogy dolgozzak meg tisztességesen a sikerért :) Borús, szeles, ködös idő volt, a lábaim nem akartak vinni, folyamatosan meg kellett állnom pihenni. Ja, és akadt egy váratlan problémám is: így a túra utolsó napjára (ezt figyeljétek) IZOMLÁZAM lett a bal vádlimban. Két hónap után. Ez milyen már?? 😀 De tényleg rendesen fájt, és a nap előrehaladtával csak egyre jobban. Egy ponton pedig úgy éreztem, mintha valami loophole-ba kerültem volna: mintha csak gyalogolnék, de közben semmit nem haladnék. Mintha soha nem érnék oda Banyulsbe. Akkor nyugodtam meg csak, hogy ebből lesz valami, amikor az utolsó emelkedő tetején végre megláttam a falut és a tengert.

Banyulsbe érve elsétáltam a GR10 végét jelző színes mozaiktáblához, megálltam előtte és csak bámultam, a szemem pedig megtelt könnyel. De túl kimerült voltam még ahhoz is, hogy sírjak :) Épp akkor jött arra egy jó fej belga csapat, akikkel az utolsó pár estén beszélgettem, és rögtön csináltak is rólam a táblánál pár célfotót. Utána még vacsoráztam egy gyorsat, és mentem a szállásra, hogy végre alaposan kialudjam magam. A tengerben megmártózni totál semmi kedvem nem volt, de ma délelőtt bepótoltam. A felhős idő ellenére hihetetlen jó volt a víz!

Aztán gondolkoztam is mindenféléről, amin az elmúlt két hónapban keresztülmentem, meg azon is, hogy végül célba értem. Elég fura érzés ez. Nem tudom, nektek szoktak-e lenni olyan álmaitok, ahol ti vagytok a főszereplők, de mégsem ti cselekszetek, hanem kívülről figyelitek, ahogy történnek veletek a dolgok. Valahogy így vagyok most a GR10 teljesítésével. Az eszemmel tudom, hogy én voltam, de mégis kicsit olyan, mintha valaki más csinálta volna meg helyettem, mintha én magam nem lennék rá képes. Remélem, ez az egész nem hangzik túl betegen :)

A sok gondolat közepette pedig egyetlen szó visszhangzik bennem folyamatosan: hogy köszönöm. Hálás vagyok az életnek, a sorsnak, a jó szerencsének, hogy ide eljuthattam, és aztán teljesen hétköznapi emberként, minden hiányosságommal együtt végig tudtam csinálni. Köszönöm Andrásnak a rengeteg gyakorlati és mentális támogatást (mikor mire volt szükség... :)). Köszönöm mindannyiótoknak, hogy itt a blogon végigkísértétek az utamat és támogattatok, lelkesítettetek a kommentjeitekkel, üzenetben vagy telefonon, vagy ha csak gondoltatok is rám a távolból. És végül tiszta szívemből hálás vagyok mindazoknak az embereknek, akikkel itt az ösvényen találkoztam, és akiktől annyi mindent kaptam: segítséget a nehézségek során, rengeteg biztatást, ösztönzést, nevetést, jó beszélgetéseket és talán néhányukkal hosszabb távú barátságot is. Tudom, ezek kétoldalú dolgok, és biztosan én is adtam valamit másoknak, de akkor is úgy érzem, hogy én vagyok a szerencsésebb, aki többet kapott, és ezt soha nem felejtem el.

Most pedig már Barcelonában üldögélek, ahol hamarosan megkezdjük egyhetes közös vakációnkat, ha András is befut. Szóval jöhetnek a tippek, ha valaki tud a városban bármilyen tuti, kihagyhatatlan helyet :)

Ezzel tehát búcsúzom, de nem végleg, mert úgy tervezem, hogy a blogot, ha jóval ritkásabban is, de folytatni fogom különféle túrázós és nem túrázós tartalmakkal. A luxemburgi barátokkal pedig hamarosan élőben is találkozunk!