helló, Észak-Katalónia!

Én: "De jó, végre túl vagyok Ariège-en, jön a jó kis mediterrán éghajlat!" 

Mediterrán éghajlat: (mínusz 5 fok, szélvihar, havazás) 

Ezt most csak a drámai felütés kedvéért, de tényleg nagyjából így vette kezdetét túrám negyedik szakasza a Keleti-Pireneusokban, avagy Észak-Katalóniában. A pihenőnapom után tehát újra nyakamba vettem a hegyeket, és a táj természetesen megint azonnal megváltozott. Ezt a fajta terepet már valamelyest ismerem korábbi, hasonló túrákról: sziklák, tűlevelű erdők, fenyőillat, tobozok mindenütt, alacsony tüskés bozót és egyéb cserjék, száraz és poros talaj.

Viszont amit az időjárás művelt, arra nagyon nem számítottam. Az első néhány napban jobban fáztam, mint az egész GR10-en bármikor, az esős Ariège legdurvább napjait is beleértve. Az egyik menedékháznál le sem sátoroztunk, hanem éjszakára behúzódtunk a hideg elől a ház melletti kis fabódéba a két német fiatallal, Fynn-nel és Meóval, akikkel mostanában együtt táborozunk, meg három kedves belga lánnyal, szóval a hangulat elég vidám és családias volt. Reggelre pedig a metsző hideg tetejébe megérkezett a hó. Ennek tiszteletére a németekkel el is énekeltük és -táncoltuk a Santa Claus is Coming to Town című dalt, amitől úgy tűnik, a Mikulás észbe kapott és másfelé vette az irányt, mert fél napnyi tél után délutánra nyár lett, és aztán úgy is maradt. Azóta is elég jó az idő (bár az esték és éjszakák azért feljebb még elég hidegek voltak), csak néha iszonyúan tud fújni a szél. Tegnap éjjel annyira, hogy majdnem elvitte a fejem fölül a sátrat, és ez itt most nem képletes beszéd, mert amikor kimásztam, akkor el is vitte 😀 Szóval az elmúlt éjszakát egy félig nyitott fészerben töltöttem, de szerencsére a sátramban és egyéb cuccaimban nem esett kár. Esőre amúgy állítólag errefelé nem nagyon kell számítani, itt sajnos inkább a szárazság és a vízhiány a nagy probléma. 

Múlt vasárnap pedig úgy döntöttem, hogy mivel szép időt ígértek, megmászom a katalánok ikonikus hegyét, a 2784 méter magas Pic du Canigou-t. Ezt az egy csúcsmászást terveztem pluszban beiktatni a GR10 teljesítésén felül. Igaz, nem volt túl ideális pont így a végére, amikor már azért nem vagyok annyira virgonc, de mit tehet az ember, ha egyszer ez az, ami érdekel, és pont itt van :) Szép, kimért tempóban fel is sétáltam, de az utolsó szakasz azért tartogatott meglepetést: a mászás végén egy kedves kis technikás kapaszkodó várt, a La Cheminée (azaz "kémény") nevezetű, egyre szűkülő és a végére már közel függőleges folyosó. Én meg ugye a nagy hátizsákkal, teljes GR10-menetfelszerelésben... Szóval azért össze kellett szednem magam, de legalább jutott egy kis izgalom a napra. Fent pedig, ahogy körülnéztem, egyszer csak megpillantottam (a túrám során most először) utam végcélját, a Földközi-tengert. Jó, logikusan sejthettem volna, hogy ha valahonnan, akkor innen tutira látni fogom, de valahogy nem gondoltam rá és teljesen elérzékenyültem. Pont fent volt egy fiatal pár, akik a hogylétem felől érdeklődtek (a kéménymászásra célozva), én meg teljesen összefüggéstelenül, de annál boldogabban elkezdtem magyarázni, hogy megláttam a tengert. (Azért utólag elmagyaráztam a dolgot, hogy ne nézzenek teljesen idiótának. :))

Még említésre méltó az utóbbi napokból, hogy az egyik nap egy szuper cabane-ban aludtunk, ahol most jól be is fűtöttünk, és még egy kutyánk is lett egy éjszaka erejéig :) Ja, és ha már kutya, képzeljétek, simogattam óriás patou-t! Egy menedékház teraszán pihentem épp, amikor csak úgy besétált két példány. Kiderült, hogy öten őrzik a birkákat fent a hegyen, és ketten megléptek a melóból, hogy beugorjanak a tulajhoz egy kis simogatásért. Az egyikük pedig annyira barátságos volt (legalábbis ebben a kontextusban), hogy a gazdája engedélyével én is dögönyözhettem egy kicsit.

Közben pedig telik az idő és fogynak a kilométerek: ha minden a tervek szerint halad, három nap múlva célba érek!