a kulisszák mögött

Ez most egy kicsit rendhagyó bejegyzés lesz: mondjuk, hogy amolyan "hiánypótló" jellegű. Mindig volt ugyanis egy kis hiányérzetem, amióta csak posztolok nektek a túráról. Ugye töltögetem fel a szebbnél szebb képeket, mesélek lelkesen a mindenféle élményeimről, és nyilván ez a legérdekesebb, mindenki ezért van itt :) De úgy érzem, valahogy mégsem teljesen kerek az egész. Sok minden nem jön át ezekből: az, hogy milyen is valójában az "élet az ösvényen", azaz a túrázás gyakorlati oldala. Hogy milyen fizikai körülményekkel, mindennapos kihívásokkal kell megküzdenie az embernek, azaz mi minden rejtőzik a szép képek mögött. Hogy mi minden teszi néha iszonyúan nehézzé és mégis legalább olyan széppé az egészet. Persze szigorúan szubjektíven, hiszen ugyanazt az utat mindenki másképpen éli meg. Most tehát a saját szemszögemből mesélnék kicsit ezekről. Főleg azoknak lehet érdekes, akik amúgy nem szoktak túrázni, a túrázók pedig esetleg ráismerhetnek dolgokra, vagy összevethetik a saját megéléseikkel.

Reggelente mindig elég korán ébredek. Ez most lehet, hogy röhejesen fog hangzani, de még másfél hónap elteltével is mindig van bennem egy kis izgalom, feszültség, hogy vajon fogom-e bírni a napot :) Ezért olyan másfél órára szükségem van ahhoz, hogy először is kikászálódjak a meleg hálózsákból, majd a holmimat és vele együtt mentálisan magamat is felkészítsem az aznapi túrára. Aztán ahogy megteszem az első pár lépést az úton, az egész bizonytalanság semmivé foszlik, és ilyenkor nem is értem magam: újra energikusan, magabiztosan és kíváncsian vágok neki az újabb napnak.

A napnak, ami a megannyi szépség mellett garantált, hogy rengeteg szívással is kecsegtet :) Kezdjük a fizikai nehézséggel: a hátamon a testsúlyom negyedét-ötödét cipelem (az aktuális kajamennyiségtől, a sátor víztartalmától és hasonlóktól függően :))). Naponta általában jóval ezer méter feletti szintkülönbséget kell megtennem felfelé és lefelé is. A kaptatókon igyekszem lassítani magam, mert csak így tartható fenn hosszabb távon az erőkifejtés, az ereszkedésnél pedig szintén nagyon kell figyelnem, hogy ne gyorsuljak fel nagyon (amire amúgy hajlamos vagyok), mert a nehéz hátizsákkal könnyebben kibillenhet az ember az egyensúlyából, és egy ilyen esés elég komoly következményekkel járhat. Szóval a túra ilyenformán is kikapcsolja az embert, mert amíg mész, addig folyamatosan jelen kell lenned, és arra kell összpontosítanod, amit éppen csinálsz.

Aztán érkezik az első hágó, magaslat, csúcs, akármi. Akkorra már azért eléggé ki vagyok purcanva, és ilyenkor nagyon csúnyákat szoktam gondolni :) Szinte minden nap eljön egy ilyen mélypont, amikor a fizikai erőm határára érek. Amikor már csak vonszolom magam, zihálok a zsákom súlya alatt, folyik az izzadság a szemembe, végig a karomon, lábamon, mindenhol, és a csúcs még mindig végtelen messzinek tűnik. Na, ilyenkor van az, hogy pusztuljon meg az XY hágó meg az összes többi is egyenként 😀 De aztán megint ugyanaz történik, mint a reggeli félelmeimmel: ahogy ott vagyok a tetőn, az egész szenvedés, minden negatív gondolat törlődik, és csak örömöt, hovatovább eufóriát érzek. Ez aztán így is marad, így amikor az esti naplózásnál meg akarok emlékezni róla, hogy milyen szörnyű is volt az az emelkedő, egyszerűen nincs meg az érzés, hiába keresem. Szóval nagyon érdekes és különös dolog ez. Az ember minden nap egy kicsit belehal és aztán feltámad, sőt akár még több ereje is lesz, és utána csak a jó érzések maradnak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy amit az ösvény elvesz az emberből, azt utána sokszorosan adja vissza.

De kanyarodjunk vissza a praktikus részletekhez! A nagy súllyal való gyaloglás, pláne nehéz terepen meglehetősen energiaigényes. Emiatt rengeteget eszem, méghozzá gyorsan és hatékonyan és bármit :) Főleg a kezdeti időkben még az is előfordult, hogy éjszaka is felkeltem enni. 😀 És még ezzel együtt is fogytam. Ami azért is előnyös, mert az egyik nadrágomat úgy hoztam el túrázni, hogy akkor még nem fértem bele, de olyan két hét múlva már tudtam hordani, így egy darabbal bővült a ruhatáram. Apropó ruhatár: nyilván a súly miatt elég kevés cuccal kell operálnom, ezért mindenből csak kettő van. Amit nem hordok, az vagy a zsákomon szárad menet közben, vagy rosszabb esetben a zsákomban bűzlik, várva az első adandó alkalmat, hogy kimoshassam vagy megszáríthassam. Szóval egy ilyen projektnek elég komoly logisztikai oldala is van: folyamatosan foglalkozni kell a ruházat, felszerelés karbantartásával, és ugyanígy előre kell gondolkozni a kaja- és vízellátással kapcsolatban. Ilyen dolgokban egyébként sosem jeleskedtem, alapból eléggé "spontánul" szoktam élni (némi eufémizmussal élve), de egy ilyen túra keményen megtanítja az embert az előrelátásra.

Aztán beszéljünk az alvásról. Én nem tudom, hogy van ez, mert minden józan logikának ellentmond, de én a legeslegjobbakat a sátramban szoktam aludni. Tehát nem olyan helyeken, ahol ágyban fekhetek. Szoktam azért bemenni menedékházba, főleg az időjárás miatt, de valahogy nem az igazi. Tök jó fejek az emberek, nem velük van baj. De sokan vagyunk egy szobában (vagy emeletes ágyas, vagy matracláger-jellegű helyek ezek), és tuti, hogy mindig valaki horkol, motoz vagy pakolászik. Meg úgy általában is nagy a nyüzsgés, mert sok embernek kell elég szűkös terekben elférnie. Persze azért szívesen táborozom le házak mellett, mert rendelkeznek mindenféle erőforrással, úgymint kaja, sör és (általában) zuhanyzó, és ezekkel mindenképpen szívesen élek :)

Az eddigiek mellett az ember közérzetét erősen meghatározza az időjárás is. A hőség eléggé le tud gyengíteni (főleg, ha kialvatlansággal is párosul), de mentálisan még ennél is megterhelőbb az esőben vagy felhőben való gyaloglás, ha hosszabb távon (órákon vagy napokon át) kell elviselni. A felhőben gyaloglás alatt azt értem, hogy a felhőzónában megyek (tehát magában a felhőben/ködben), és van, hogy esik is belőle egy finom permet, ami miatt esőkabátot venni nem érdemes, mert csak aláizzadnék, viszont pólóban sem kifejezetten kellemes. A látótávolság nagyon kicsi, tehát még látvány sincs, ami feledtetné, és ha ez az egész hosszan eltart, az eléggé le tudja rántani az ember hangulatát. Szóval ki kellett találnom mindenféle technikákat, hogy elviselhetővé tegyem ezeket az időszakokat. Arra szoktam ilyenkor gondolni, hogy még így is mennyire hálás vagyok, hogy itt lehetek, meg hogy a túrázás arról is szól, hogy a heggyel együtt annak az időjárását is elfogadjuk, és ha úgy alakul, nem csak a jót vesszük el, hanem adott esetben a rosszat is. Meg volt olyan is, hogy nekiálltam az esőben málnát szedni (bocs, mackók). Ezekkel valamivel könnyebb túlélni az ilyen napokat, aztán úgyis egyszer csak megjön a jó idő.

Most dióhéjban ennyi jutott eszembe, ami az általánosságokat illeti (kérdezni persze lehet nyugodtan, ha valami kimaradt volna), de még egy ide tartozó témát hamarosan részletesebben is kibontok majd, szerintem érdekes lesz az is :) Hatásvadász tájképek most nem is lesznek, viszont megosztok néhány pillanatképet a túrákról teljesen vegyesen, köztük pár fotót a mostani önmagamról az angol csapat egyik tagja jóvoltából, aki kedvesen készített rólam pár képet, főleg miután említettem, hogy az egyedül túrázás miatt én alig vagyok rajta a képeken. De azért szokás szerint lesz köztük szelfi is :)