ezt nem láttam jönni

Aki hiányolta volna a blogról a váratlan fordulatokat, annak most igazi csemege következik :) Ugyanis közbejött egy kis gikszer, ami miatt most egy kis időre megállni kényszerültem. Rögtön előrebocsátom, hogy semmi nagy baj nincs, a jelek szerint hamarosan rendeződik minden, de a sztori megér egy posztot. Annál is inkább, mert egészen hihetetlen elemei is vannak, szóval úgy gondoltam, ezt érdemes megosztanom veletek, még ha hosszabbra is nyúlik a beszámoló a szokásosnál. 

Eddig azért nem említettem ezt a szálat, mert még magam sem tudtam, hová fog kifutni a történet. Az egész még a túra elején kezdődött, amikor megkezdtem a gyaloglást a nagy zsákkal. Vízhólyagom meglepő módon szinte egyáltalán nem lett, viszont a kislábujjam töve mindkét oldalon kidörzsölődött. Ez a jobb oldalon pár napon belül elmúlt, baloldalt viszont egy ponton felnyílt és kezdett begyulladni. Még akkor is reménykedtem a spontán gyógyulásban, de sajnos pont az ellenkezője történt: elég csúnya duzzadt seb lett rajta, vörös és forró lett az egész ujjam, és mondanom sem kell, hogy a gyaloglás is egyre nagyobb fájdalommal járt. Így amikor három napja megérkeztem a kempingbe, egy viszonylag nagyobb faluba, akkor elterveztem, hogy kinézek egy orvost a környéken és kikérem a véleményét. Mivel aznap este volt egy kis buli a kempingben, hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem a tulaj nénit, nincs-e véletlenül a jelenlévők között orvos. Kis gondolkodás után odavezetett egy házaspárhoz, akik mindketten nyugdíjas ápolók. És itt vette kezdetét a hihetetlen események sorozata. Jean-Pierre és Mauricette egy meglehetősen vagány házaspár, akik kétévente itt töltenek egy hónapot. Nemrég Caminót is csináltak, és magukat igazi "vándorlelkületű" embereknek aposztrofálják, akik szeretik a szárnyaik alá venni azokat, akik valamilyen formában "úton" vannak és segítségre szorulnak. Nálam is rögtön megérezték a kalandszagot :) Mondták, hogy ezzel feltétlenül orvoshoz kell fordulnom, mert ha elfajul, nagyobb baj is lehet belőle. Rögtön kaptam is egy helyes kis kötést, hála a mindig náluk lévő kis elsősegélydoboznak (szakmai ártalom), és még azt is felajánlották, hogy másnap reggel elvisznek orvoshoz egy másik faluba, ahol tudnak fogadni. Szóval frankón kezükbe vették a sorsomat. El is mentünk másnap, végigülték velem a közel kétórás várakozási időt, sőt a feleség be is jött velem a dokihoz. Aki felírt egy széles spektrumú antibiotikumot, és azt mondta, hogy ezt hét napig szednem kell napi háromszor, de olyan 48 órán belül már hatnia kell, utána pedig elvileg folytathatom a túrát. Aztán elmentünk még kiváltani a gyógyszert-kötszert, majd megtekintettük a hetipiacot, meghívtak reggelizni (még fizetni sem engedtek), majd ez után a laza félnapos program után visszatértünk a kempingbe.

Kicsit azért el voltam kenődve, főleg a bizonytalanság miatt, hogy fog-e egyáltalán működni a gyógyszer (tehát hat-e erre a konkrét baktériumra, mert ezt ugye sosem tudni), vagy ez a kis közjáték a túrám végét fogja jelenteni. Még egy zacskó chipset is bezabáltam bánatomban, amolyan "minden mindegy" alapon. 😀 Ahogy a sátramban feküdtem, egyszer csak egy hangot hallottam kintről: "Van itt valaki ebben a kis sátorban?" Egy pillanatra lefagytam, hogy most tényleg hozzám szóltak-e, aztán kidugtam a fejemet. Egy botos anyóka állt a sátram előtt, és így folytatta: "Hallottam, hogy van itt valaki, aki lesérült, és gondoltam, meghívnám, hogy töltse velünk az estét, velem és a két barátnőmmel, teázunk és eszünk mindenféle finomságot." Kiderült, hogy a társaságban híre ment a történetemnek (ezek az emberek évtizedek óta ide járnak, szóval mára olyanok lettek már, mint egy kis család). A felajánlás annyira meghatott, hogy bármilyen kimerült is voltam testileg-lelkileg, rögtön igent mondtam. Jeanine egy lenyűgözően intelligens és humoros idős hölgy, óriási tudással, élettapasztalattal és jó adag nyitottsággal, kíváncsisággal, szóval egy szuper estét töltöttem vele és két korombeli lánnyal (Laurène és Nathalie), egy menő lakókocsiban, ahol fejedelmi házi készítésű vacsorát kaptam. Tegnap meg Jeanine-nal és Nathalie-val kirándultunk egyet egy közeli kis faluba, este pedig, immár a "saját" falunkban még kinéztünk Nathalie-val a helyi falunapra (volt kézműves vásár meg egy hangulatos koncert is). Közben nagyon jót is beszélgettünk, egy igazán kivételes embert ismertem meg a személyében. Mindeközben a lábam nagyon sokat javult, szóval ha minden jól alakul, holnap reggel búcsút veszek ettől a csodahelytől, és megkockáztatok egy 10 kilométeres szakaszt, utána pedig visszatérek a rendes menetrendhez, azaz a napi 15-20 km közötti gyaloglásokhoz.

Nem tudom, a leírtakból mennyire jön át, de ebben a pár napban elég komoly érzelmi hullámvasúton mentem keresztül. Ezektől a nagyszerű emberektől annyi önzetlen segítséget, jóságot, biztatást kaptam, hogy önmagában ezt sem egyszerű feldolgozni. És megint csak bebizonyosodott számomra, hogy sokszor a legelkeserítőbb helyzetekből tudnak az igazán fantasztikus dolgok kisülni. Az is érdekes az egészben, hogy ha nem történik meg mindez, hanem csak alszom itt egy éjszakát és másnap zúzok fel a hegyre szokás szerint, nem lett volna módom betekinteni a "színfalak mögé" és megtapasztalni ennek a helynek a varázsát, megélni ezeket a kapcsolódásokat, tartalmas beszélgetéseket. Egyszerűen csak elsétáltunk volna egymás mellett.

Még zárásként megosztanék egy, a túra szempontjából releváns fejleményt: még Marie túratársam javaslatára rendeltem egy profi (NASA által hitelesített) vízszűrős üveget, amit ide a kempingbe küldettem (előre megbeszéltem velük telefonon, tök rendesek voltak és átvették nekem). Ez a cucc nagyon hasznos lesz, mert többé nem leszek vezetékes vízre utalva, hanem a túrán utamba kerülő bármilyen vízforrásból, akár állatitatóból is ihatok. Mondjuk nagyon extrém tesztelésnek azért nem akarom alávetni :) Szóval ha minden jól megy, legközelebb már újra a hegyekből írok!