amikor majdnem vége lett

Gyaloglás közben, amikor ugye sok ideje van az embernek gondolkozni, szoktam néha tűnődni azon, vajon ti mit csinálhattok épp, és vajon ti mennyivel érzékelhetitek másképpen az idő múlását otthon, mint én itt. A "normál" életemben egy hét is olyan hamar elszalad, hogy szinte észre sem veszem, itt pedig minden egyes nap annyira intenzív és annyit "élek", mint otthon akár egy hét alatt.

Amit most el fogok mesélni, az bő egy hete történt csupán, mégis olyan, mintha egy másik korszak lett volna. Akkor eljött egy olyan pont, hogy úgy tűnt, fel kell adnom a túrát. A lábamról jó ideje nem írtam, de ez sajnos nem azért volt, mert rendbejött volna. A gyulladás elmúlt, de a seb továbbra is fájt, és a rendellenes gyaloglás miatt lassan már az egész lábfejem nyilallt. Bármit próbáltam kezdeni vele, a végén már iszonyatos kínok között gyalogoltam, amit csak a látvány tudott valamennyire feledtetni. Egy ponton viszont végképp kérdésessé vált, érdemes-e ezt így tovább csinálni. Aki jól ismer, sejtheti, hogy az én végletekig kitartó és célokat feladni képtelen természetemmel ez micsoda lelki tusa volt. Épp akkor kellett megállnom a rossz idő miatt, hát úgy gondoltam, még teszek egy kísérletet. Lesántikáltam a közeli faluba, Gavarnie-ba, hogy onnan elbuszozzak egy nagyobb városkába, és ott az Intersportban megpróbáljak egy profi talpbetétet szerezni, mert éreztem egy kis folytonossági hiányt a bakancsomban, és még ebben láttam esélyt, hátha ez megoldja a problémát.

Az viszont eszembe sem jutott, hogy Gavarnie a helyi túrázás egyik centruma, és az első dolog, amit a buszmegállóba érkezve meglátok, egy túrabolt lesz :) Úgyhogy hagytam is a buszt és rögtön bementem ide, ahol voltak talpbetétek is, meg az égvilágon minden. A boltos bácsi elég szókimondó fazon volt: elment ugyan talpbetétet nézni, de az első három mondatában benne volt, hogy a bakancsom amúgy szar. (Franciások kedvéért a pontos árnyalat: "tes chaussures sont nulles!" :))) Ez kicsit szíven ütött, de gondoltam, még kivárok, hogy lássam, pontosan miről van szó: csak szokásos kereskedői szöveg, vagy a szakmai hozzáértés mondatja ezt vele. Kiderült, hogy erősen az utóbbiról van szó: a családja már négy generáció óta a cipőszakmában tevékenykedik, és kábé mindent tud a bakancsokról, amit csak tudni lehet. Amit mondott, teljesen egybevágott a problémámmal. Kifejtette, hogy a bakancsom túl puha, nincs elegendő tartása, és ezért a lábam végzi el azt a munkát, amit a bakancsnak kellene, és ebből adódnak a különféle sérülések. (Annak idején a bakancsom vásárlása úgy történt, hogy minden fórumon azt olvastam, hogy a merev magashegyi bakancs ide nem alkalmas. Ezt megkonzultáltam a túrabolti eladóval, és a javaslatára vettem egy "köztes" bakancsot, ami egy könnyű, de azért viszonylag masszívabb modell volt.)

A bácsi szavai elgondolkodtattak, de azért feltettem a kérdést: ez így mind oké, de ha most lecserélem a bakancsomat, hogyan fogok egy új bakancsot betörni itt a hegyen, nagy súllyal gyalogolva? Hiszen akkor jön a sok vízhólyag meg kidörzsölődés... Mondta, hogy ez tévedés. Ezzel egy mozdulattal félresöpörve minden túrázó első számú aranyszabályát, miszerint betöretlen bakancsban nem megyünk nagy túrára :) Ráálltam, hogy akkor nézzük meg, ő mit ajánlana. Ezt követően egy profi szerkentyűvel pontosan bemérte a lábamat, és vagy két órán keresztül foglalkozott velem. Nem az érdekelte, hogy gyorsan megvegyek valamit és elhúzzak, hanem hogy megtaláljuk a számomra pontosan megfelelő bakancsot. A szakmája totális megszállottja ez az ember: vagy négy cipőt megpróbáltatott velem, mindenféle kombinációban, és gyalogoltatott fel-alá a bolt körüli utcákon, és mivel esett, még esernyőt is adott mellé :) A végén a kör leszűkült egyetlen bakancsra. Amit megvettem. Vesztenivalóm nem volt, hiszen a meglévővel amúgy sem tudtam volna folytatni a túrát.

És hová vezetett ez az egész akció? Oda, hogy megtaláltam A bakancsot. Azt a bakancsot, amiben végre tényleg érzem, hogy valami fogja a lábamat, a legdurvább terepeken is, és vicces módon még a sebem sem fáj benne túlzottan. Pedig nem holmi Gore Tex-es csoda, hanem egy natúr, tiszta bőr bakancs. A viselés során egyetlenegy vízhólyagom lett csak az elején (ami azért lássuk be, valahol törvényszerű), és nagyon büszke vagyok rá, hogy ezt a vízhólyagot nagy zsákkal, nagy távokat gyalogolva kihordtam :) Ami pedig őrületesen jó, hogy újra tudok a saját megszokott tempómban csörtetni a hegyen. Előtte azt hittem, hogy ez már biztos az öregedés jele, hogy az állóképességem hiánya miatt nem tudok kényelmesen 15 kilométernél többet menni egy nap, de kiderült, hogy csak a jó lábbeli kellett hozzá.

És hogy mi ebből az egészből a tanulság? Leginkább az, hogy nagyon pontosan tudni kell, hogy ide milyen kategóriájú bakancsban jön az ember (amit látatlanban nyilván nem tudhatsz előre), és ez a "megfelelő" tartomány nagyon kicsi. Nekem pedig volt akkora szerencsém, hogy legalább itt helyben találtam egy szakértőt, aki azonnal megmondta, mi a gond. Nagyon sokan kerülnek amúgy ilyen helyzetbe itt a GR-en: az utánam jövő srácnak velem ellentétben a magashegyi bakancsát kellett lecserélnie egy puhább darabra, mert neki meg attól készült ki a lába. Ezenkívül pedig még két emberről tudok, akinek ebben a boltban mentették meg a túráját.

Így viszont hozzám már bátran fordulhat tanácsért, aki a Pireneusok végigjárására adja a fejét, és nem akar Gavarnie-ban lesántulva a túra feladásán gondolkozni. 😀 Valahol sorsszerűnek érzem egyébként, hogy ez így alakult, hogy pont akkor pont ott voltam, és ez a helyzet megoldódhatott. Persze bármikor bármi történhet ezután is, és nem tudhatom, meddig fogok jutni végül, de nagyon boldog vagyok, hogy egyelőre nem kell még hazamennem :)