a Pireneusok ékszerdoboza

Ezer bocsánat, most kicsit elmaradtam az írással, aminek különféle okai voltak. Először is volt pár elég intenzív és térerő nélküli napom, utána pedig, bár volt térerőm, meg kellett állnom két napra a viharos időjárás miatt, és ettől olyan bánatos lettem, hogy minden ihletem elmúlt :) De most már újra szép az idő, úgyhogy tegnap óta megint úton vagyok.

Akkor lássuk, mi minden történt mostanában! Tényleg nem akarok itt nagyon ömlengeni, de az a helyzet, hogy most érkeztem el a Pireneusok leglátványosabb részeihez, és amit látok, arra nincsenek szavak. Ez a blog is csak gyenge próbálkozás, hogy ebből valamennyit vissza tudjak adni, és nem is mindig érzem úgy, hogy sikerülne. Mind a látvány, mind a rengetegféle érzés és tapasztalás, ami az egésszel együtt jár, annyira megfoghatatlan, hogy úgy érzem, mintha minden szóval csak "elvennék" belőle. Érdekes dolog ez...

Azért néhány dolgot kiragadnék az elmúlt időszakból, a teljesség igénye nélkül. Volt egy elég erős napom, 1400 méter szintemelkedéssel, végig köves-egyenetlen terepen, ami a lábamat eléggé megviselte, de a látvány mindent megért. Én amúgy nem vagyok oda a szurdokokért (vessenek a mókusok elé, sajnos tényleg így van), de ez valami hihetetlen hely volt. Az ösvény mentén a patak millió vízeséssel, hatalmas robajjal zúdult lefelé, a zúgók között pedig a víz kristálytiszta zöld medencékben gyűlt össze. Mindez vagy két órán keresztül, a tetején pedig a Pont d'Espagne, egy impozáns kőhíd várt. Ez a hely amúgy a fő idegenforgalmi látványosságok közé tartozik, ráadásul vasárnap is volt, ezért sajnos eszméletlen mennyiségű hétvégi turista lepte el a szurdokot. Nem tudom, hány száz szembejövőt kerültem meg, és persze iszonyúan zajosak is voltak, szóval ez most nem a szokásos, csendben szemlélődős GR10-es hangulat volt. Tök érdekes, a túrán most először tapasztaltam meg a tömegturizmust, és nem számítottam rá, úgyhogy kicsit lesokkolt, de ettől függetlenül ez a hely akkor is beírta magát az eddigi kedvenceim közé. Majd felértem az óriási, csodaszép Gaube-tóhoz és végül a felső menedékházhoz, ahol sátorozni terveztem.

Amit pedig ott találtam, arra a túrakalauzokból sem lehet igazán felkészülni... A ház mellett egy óriási zöld platón lehetett sátorozni, amely a francia Pireneusok legmagasabb hegycsúcsa, a Vignemale alatt terül el, szóval a sátramból egyenesen a gleccserre láttam. Az egész annyira felemelő volt, hogy úgy éreztem, én vagyok a legboldogabb ember az egész földkerekségen :) Itt amúgy végre szemtől szembe kerültem egy mormotával is - persze napok óta folyamatosan hallom a füttyögésüket, de most végre közelebbről is megismerkedtünk. Nem volt különösebben félős, a jöttömre kelletlenül odébb vonszolta a hátsóját, aztán kényelembe helyezte magát egy sziklán.

Másnap még megmásztam a GR10 legmagasabb pontját, az Hourquette d'Ossoue-t, majd egy hosszú és szenvedős ereszkedés után, de legalább még a vihart megelőzve leértem a lenti menedékházhoz. Ahol a kemping tele volt, úgyhogy ki kellett mennem sátorozni a közeli erdőbe. Itt egyébként kábé mindenhol mászkálnak az állatok, úgyhogy néha nem könnyű tiszta terepet találni, de mértani pontossággal sikerült pont két tehénlepény közé bepasszintanom a sátrat :) Éjjel aztán vagy négyszer leszakadt az ég folyamatos villámlások és mennydörgések kíséretében, és ezzel végképp megjött a rossz idő,  úgyhogy két éjszakát a házban töltöttem, meg bandáztam a szintén itt ragadt emberekkel. Megismertem két csoda jófej lányt, a dán Signét és az olasz Giuliát - utóbbi egyébként egész közel lakik Olaszországban egy hegységhez, ahol korábban Zsuzsi barátnőmmel túráztunk, és most meghívott, hogy térjek vissza és mutat ott egy jó kis túraútvonalat. Lehet, hogy jövőre szaván is fogom :)

Tegnap pedig, hogy végre megjavult az idő, a fejleményt megünnepeltem egy 26 kilométeres zúzással, még azért ködben-felhőben, de végre újra az ösvényen :) Este pedig egy gyönyörű fekvésű faluban, Luz-Saint-Sauveurben kempingeztem. Éjszaka a legmélyebb álmomból olyan iszonyatos robajra ébredtem, hogy azt hittem, itt az apokalipszis, de "csak" egy tüzijáték volt. Amit olyan éjféltájban sikerült véghezvinni, olyan hangerővel, amilyet még életemben nem hallottam. Nem tudom, minek az alkalmából, talán az augusztus 15-i ünnepnappal (Nagyboldogasszony napja) függött össze. Mindenesetre nem töltött el a vallásos áhítat, ahogy dühöngve próbáltam visszaaludni :) Azért sikerült kipihennem magam, és indulok nemsokára tovább egy lazább napra, mert aztán megint nagyobb kihívások következnek...