a Nagy Tervről

Ahogy ígértem, a nagy készülődés-rohangálás közepette még gyorsan visszatérek, hogy egy kicsit meséljek arról, pontosan mire is készülök a következő két hónapban. Jelenlegi állapotomban ezt leginkább így tudnám körülírni: „ÁÁÁÁÁ!!!”, bővebben pedig: megpróbálom egyedül, hátizsákkal, sátorral végigjárni a Pireneusokat. Ez nagyságrendileg egy közel ezer kilométeres magashegyi túraútvonal az Atlanti-óceántól a Földközi-tengerig. Három fő útvonalon is teljesíthető, és mindhárom ugyanolyan gyönyörű, szóval nem könnyű a választás, de én a francia oldalon húzódó GR10 mellett maradtam, főleg nyelvi okokból (spanyolul még nagyon keveset tudok). Ez az út nagyjából 920 kilométer hosszú, 58.000 méter körüli szinttel. A francia-spanyol határon lévő Hendaye településről indul, és a túloldalon Banyuls-sur-Merben ér véget. Nagyon fura erről így beszélni, mert számomra ez már nem tartozik az „értelmezhető” távok kategóriájába, és fogalmam sincs, mennyire vagyok én erre képes, egyáltalán meddig jutok majd, de ez hamarosan ki fog derülni. :)

És rögtön adódik is a kérdés: miért? Andrással mindig is nagyon szerettünk túrázni, legyen szó teljesítménytúrákról, az Országos Kéktúráról vagy nagyobb kihívást jelentő magashegyi túrákról. A Pireneusok már évek óta érdekelt, csak sokáig inkább az álmodozás szintjén, részben a nagyságrendje miatt, részben pedig olyan praktikus okokból, hogy mennyi szabadság kell hozzá. :) Az utóbbi időben érett meg bennem a gondolat, hogy érdemes lenne tényleg megpróbálni. És hogy miért egyedül? Nyilván nagyon sokat túráztunk kettesben meg barátokkal is, és ezeket mind nagyon élveztem. Néhány évvel ezelőtt azonban támadt egy elvetemült ötletem. Korábban két részletben végigjártuk a korzikai GR20 útvonalát, és onnantól nem hagyott nyugodni a gondolat, milyen lehet ezt egyedül és elejétől a végéig végigcsinálni. Így visszatértem és két hét alatt szólóban is teljesítettem, ami semmi máshoz nem hasonlítható élménynek bizonyult. Egyedül túrázni hatalmas önismereti kaland, egyfajta „belső út” is egyben. Amikor tök egyedül vagy, annak minden örömével, küzdelmével, kihívásával együtt. Amikor csak a saját gondolataidat hallod, ugyanakkor jobban tudsz kifelé is figyelni és a külvilággal kapcsolódni. Nehezen tudom ezt az érzést megfogalmazni, de akinek már volt része ilyenben, valószínűleg érti, mire gondolok. Illetve azt is gondolom, hogy valami hasonlót mindenkinek érdemes lenne kipróbálnia. Persze nem feltétlenül ennyire durvát. :) András amúgy nagyon jó fej és támogatja ezt az újabb őrültségemet, a távollétemben gondot visel otthon a nyuszikra, utána pedig a tervek szerint (már ha az egészet sikerül végigcsinálnom) a túra végénél, valószínűleg Barcelonában találkozunk, és ott a környéken nyaralunk, kirándulgatunk még egy-két hetet.

Ami pedig a felkészülésemet illeti, hát... Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem az életemben még nem nagyon volt olyan, hogy amikor valami nagy dologra készültem, arra tényleg normálisan fel tudtam volna készülni. Valahogy a végére mindig őrültekháza lett a dologból, és ezúttal is hoztam a formám. Kezdve azzal, hogy amikor tavaly komolyan fontolóra vettem a Pireneusokat, a szervezetem szép lassan elkezdett leromlani. Egy térdfájással indult, ami aztán átterjedt a csípőmre, és végül egy állandó alsó háti fájdalomban tetőzött. Ez a sportolásomat (és a lelkiállapotomat is) erősen visszavetette, így bár a szabadságot azért kiírtam, hónapokon át kérdéses volt, hogy tényleg elmegyek-e. Ezért is nemigen beszéltem róla nektek sem, vagy legfeljebb rébuszokban. :) Idén június elejére viszont be volt tervezve Zsuzsi barátnőmmel egy egyhetes marokkói túra az Atlasz-hegységben, amit a nehézségek ellenére nem mondtam vissza, és ez végül jó döntésnek bizonyult: nemhogy sikerült végigcsinálnom, de még jobban is lettem fizikailag, így újra felcsillant a remény a Pireneusokra. Innentől aztán intenzív felkészülésbe kezdtem... volna, ha addigra már nem ütemeztem volna be számtalan más programot (mivel ezt a túrát fejben egy kicsit már elengedtem), és főleg ha a munkahelyemen nem következik egy olyan pusztító időszak, amikor annyit kellett dolgoznom, hogy épphogy aludni volt időm. Na de sebaj, még volt hátra egy hét Magyarországon, na majd ott minden nap edzek és újra formába lendülök. Otthon pedig negyven fok, hőségriadó... Gyakorlatilag mozdulni is alig tudtam. Szóval a felkészülésem végképp ment a levesbe. Persze azért amikor tehettem, sétálgattam, edzegettem az elmúlt hónapokban is, de valószínűleg közel sem annyit, amennyit egy ilyen túra megkövetelne. Az edzőm/gyógytornászom azzal biztat, hogy most még emlékszik a szervezetem Marokkóra, szóval azért erőnlét szempontjából nem a nulláról indulok. Illetve még egy olyan probléma is van, hogy mivel az utóbbi időben az említett sok program nyilván nagy evésekkel, hovatovább italozásokkal járt, némi súlytöbbletre is sikerült szert tennem. Ezzel kapcsolatban pedig egy jó barátom azzal nyugtatott meg, hogy az első pár napban legfeljebb zsírból fogok menni. Azt hiszem, ehhez a feltételeket tökéletesen megteremtettem...

Próbálok itt vicceskedni, de őszintén szólva azért eléggé be vagyok már parázva. Ahogy közeledik az indulás és szembesülök azzal, mire is vállalkoztam, egyre inkább kételkedem az egész projektben és egyre kevésbé tűnik jó ötletnek. 😀 Ez valószínűleg akkor fog csak elmúlni, ha már úton leszek és tényleg elkezdődik maga a túra. Amikor már nem az ismeretlentől fogok félni, hanem az épp aktuális teendőkkel foglalkozom, és persze elkezdem végre élvezni is az egészet.

Holnap tehát vonatra szállok, és ha minden jól megy, legközelebb már az óceántól jelentkezem!