az első patou-incidens

Ez már napok óta benne volt a levegőben. A túratársaktól hallott rengeteg patou-sztori után sejthető volt, hogy én sem úszhatom meg a végtelenségig a dolgot, és előbb-utóbb nálam is el fog jönni az igazság pillanata a hegyen egy patou képében :)

Tegnap egy hegyoldalban haladva egyszer csak egy óriási, több száz fős birkanyájba botlottam. Ahogy közelítettem feléjük, máris kutyaugatás hangzott fel. Pásztor sehol. Basszus. A következő pillanatban már ügetett is felém egy óriási fehér szőrös test. Majd még kettő. Nemsokára ott álltam három patou dühödt ugatásának kereszttüzében, és igyekeztem összeszedni magam. Próbáltam mindazt megtenni, amit eddig az ilyen helyzetek kezeléséről hallottam, tanultam. A tekintetemet a földre szegeztem, a botjaimat leeresztettem, és csak álltam mozdulatlanul, hogy ne adjak semmilyen okot a támadásra. Egy ideig ugattak, aztán otthagytak. Idáig rendben voltunk, csakhogy még hátravolt a probléma, hogy nekem is arrafelé kellett mennem :) Mivel ez az egész egy hegyoldalban történt, nagy ívben kikerülni nem lehetett a nyájat, csak az úttal ellentétes irányban, egy életveszélyes ereszkedéssel, ahonnan a visszamászás lehetősége sem volt belátható, tehát ezt elvetettem. Végül arra jutottam, hogy ha nem akarok itt órákra berendezkedni, amíg a társaság elballag másfelé, akkor próbálok kis szakaszokban áthaladni (olyan 50-60 méterről volt szó), számolva azzal, hogy addig esetleg párszor visszajönnek, kidühöngik magukat, majd elmennek. Pontosan ez történt. Még kétszer vettek körbe rémisztő ugatással, az utolsó után pedig a legnagyobb kutya leheveredett egy közeli gödörbe és onnan figyelt. Akkor már csak nagyjából 15 méterre voltam onnan, ahol az ösvény elkanyarodott tőlük. Leszegett fejjel, unott sétálgatást színlelve figyeltem a reakcióját, és közben igyekeztem egyre közelebb kerülni az úthoz. Ez már nem érte el az ingerküszöbét, úgyhogy végül szerencsésen távoztam :)

Azért azt el kell mondanom, hogy az elején volt néhány pillanat, amikor úgy rendesen féltem. Hiába tudtam elméletben, hogy alapvetően nem akarnak megtámadni, csak az elrettentés a céljuk, tényleg elég félelmetes a fellépésük, és nehezen tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mekkora fizikai túlerőt képviselnek velem szemben. De valójában csak a munkájukat végzik, és a helyiek szerint ha az ember megfelelően viselkedik, akkor nem történhet baj. Nem tudom, mindenesetre ebből most sokat tanultam, és bízom benne, hogy a többi találkozó is (ha még lesz) legalább ilyen jól fog alakulni.

Az anekdota kedvéért muszáj még elmesélnem, hogy pár napja egy nagyon vicces angol fickó mesélte röhögve, hogy őt elkapták a patou-k. Tett valami félreérthető mozdulatot, talán pár lépést, és a két kutya szinkronban a két farpofájába harapott. Ezután pedig leültek és végignézték, amint távozik. :))) Ő tanácsolta amúgy, hogy álljak inkább teljesen mozdulatlanul, mert így tényleg nincs mit félreérteniük, ez számukra is patthelyzetet teremt, és egy idő után elmennek. Csak utána még persze ki kell valahogy keveredni a veszélyzónából.

Most egyébként egy napot állnom kell a rossz időjárás miatt, de nem is bánom, mert észre sem vettem, hogy most kilenc, elég durva napot csináltam végig egyhuzamban, és eléggé el vagyok fáradva. Szóval ma csak heverészek, eszem-iszom, mosok, meg (végre) megszárítom a sátrat, aztán holnap újult erővel indulok megint útnak :)