beavatás

Hahó, végre-valahára itt vagyok :) Kicsit nehezen szántam rá magam az írásra, mert borzasztó intenzíven telnek a napok, estére pedig általában teljesen kész vagyok minden szempontból, és úgy már nem akarok (merek) írni, mert nem vagyok már túl összeszedett. Bár talán inkább azt kellene és nem halogatni, mert máskor sem lesz jobb a helyzet, ami a szellemi állapotomat illeti...

A címtől senki ne ijedjen meg, nem Ákosról lesz szó 😀 Hanem a pireneusi kiképzésem első pár napjáról, amelyek igen erősre sikerültek. Azért is gondolok folyton a beavatásra, mert tényleg olyan változatos próbatételekkel kerülök szembe, mintha egy kifejezetten újoncok számára összeállított kihívássorozatot kellene teljesítenem. Most zajlik az a pár kritikus nap, amikor nagyjából kiderül, van-e itt keresnivalóm. Más szóval, befogad-e a hegy vagy kivet magából :))) (Nyilván ettől még később is bármikor vége lehet, ha esetleg valami miatt lerobbannék fizikailag, de erre most nem akarok gondolni.) Eddig egyébként jól alakult minden, de nem könnyű így az elején. Viszont mellette annyi hihetetlen és csodálatos dolog történik, hogy ezek mellett a nehézségek szinte eltörpülnek.

Hú, annyi mindenről írhatnék, szóval tényleg szelektálnom kell, hogy ne gépeljek lyukat a hasatokba. :) Az első napot azért röviden leírom, hiszen mégiscsak ezzel kezdődött minden. Nem szépítem, nagy kínszenvedés volt az első pár kilométer az aszfalton. Fulladtam a nagy súlytól, és míg látszólag nyugodtan ballagtam, belül teljes pánikban voltam, hogy nekem ez nem fog menni. A járókelők mondjuk jó fejek voltak: ha Hendaye-ban irdatlan nagy hátizsákkal baktatsz kifelé a városból, nagyjából azért tudják, hogy mire készülsz, és többen oda is vetettek pár biztató szót. Rettentő hőség volt aznap. Úgy terveztem, hogy az első napon csak 15 kilométert megyek, nem hajtom rögtön szét magam (nagy zsákkal nekem kb. 20 kilométer az, ami még reális/kényelmes). Ki is találtam, hogy egy Col d'Ibardin nevű nyeregben sátorozom a turistaszálló mellett. Ez amúgy vicces hely, gyakorlatilag egy utcácska, amely egyben a francia-spanyol határ is, és a spanyol oldalon egy csomó spanyol bolt sorakozik, igen kedvező árakkal (vesd össze: luxemburgi határ menti benzinkutak). Viszont kiderült, hogy rossz volt az infóm, turistaház nem volt, csak hotel, az is tele, kempingezni nem lehetett, hát gondoltam, benevezek egy vadkempingre, és szépen megebédeltem-megsöröztem azzal, hogy most már úgyis itt maradok. De közben átgondoltam a helyzetemet: a kánikulában túrázva olyan állapotba kerültem, mintha ruhástól megfürödtem volna. Szóval nagyon kellett a zuhany, így végül mégis lenyomtam még 6 kilométert egy kimondottan GR10-es szállásig, amely (mint kiderült) igazi legenda a túrázók körében. Egy nagyon elkötelezett és jó fej tulaj vezeti, maga is egykori GR10-teljesítő. Tyúkokat is tart, akiknek a vacsoráját kint a kertben szervírozza (ahol a sátraink is álltak), hogy kicsit mozogjanak is :) És az igazi kuriózum: volt medencéjük! Úgyhogy az első estém várakozáson felül sikerült, és ismeretséget kötöttem néhány kedves emberrel is, akikkel azóta hellyel-közzel együtt táborozunk. Az egyikük egy Marie nevű francia lány, aki a megismerkedésünkkor épp hosszasan szentségelt, amiért a méregdrágán vásárolt tollas hálózsákja döglöttbaromfi-szagot árasztott. (A megoldás amúgy azóta folyamatban van.) Meg itt van Jean-Marc is, egy idősebb férfi a tündéri aranyos (és okos) négyéves border collie-jával, Lilou-val. Utóbbi a tyúkoknál alakított nagyot: mivel nem volt szabad ugatnia és zavarnia őket, csak ült az ól mellett és onnan figyelte őket áthatóan (a "mindent a szemnek" jegyében, hiszen nézni ugye szabad :)))

A többi napról inkább csak címszavakban, vagy amolyan mozaikokban írnék, mielőtt nagyon megszaladna a terjedelem (a fotók úgyis beszélnek majd helyettem). Tehát volt például: életem első eléhezésének megtapasztalása (majdnem elájulás, kifekvés, valamit evés, gyors rendbejövés és tanulságok levonása), valódi farmon kempingezés elképesztő tájban, száz birka bégetésétől kísérve, félóránkénti (éjszaka is) harangszó mellett, reggel a baszk tulajjal való félrekommunikálás miatt kaja nélkül maradás, ezért gázfőzőn erdőben főzés, egésznapos lehangoló eső, víz-víz-víz mindenütt, lelkes kempinges nénitől spontán baszk nyelvlecke, magyarral való hasonlóságok felfedezése, kocsmában naplóírás baszk zene mellett, ma pedig egy abszolút örömtúra, szinte végig gerincen 1300 méter szinttel, ami elég nagy fizikai kihívás volt, de annyira gyönyörű, hogy arra nincsenek szavak.

Legközelebb igyekszem hamarabb (és értelmesebben :)) írni, talán erre most van is esély, mert holnapután Marie-val megtartjuk az első pihenőnapunkat (ami itt kb. hetente célszerű, hogy ne készüljön ki nagyon az ember fizikailag és/vagy mentálisan). Holnap érkezünk Saint-Jean-Pied-de-Port-ba, ami talán páratoknak mond valamit, nekem még egyelőre nem sokat, csak annyit tudok, hogy zarándokfalu, szóval kíváncsi vagyok, milyen is egy ilyen. Ott vettünk ki két éjszakára egy Airbnb-t, kicsit rendbe szedjük magunkat, ügyintézünk, aztán hasítunk tovább Baszkföldön.

(Szolgálati közlemény: ha valaki szeretne értesítést kapni az új posztokról, hogy ne kelljen mindig visszanéznie, az jelezze kommentben vagy valahogyan, mert elvileg nekem kell titeket "meghívni" rá. Véletlenül sem ajánlgatni akarom, csak páran kérdeztétek már, és ez nem mindenkinek evidens, például konkrétan nekem sem volt az :))